3.
fejezet
Doroti
Mióta Viv kiment, egy - két ember kiemelkedõ fontosságúnak érzi, hogy engem vizslasson. Milyen idegesítõ! Nyugi Dori, semmi baj, csak hagyd figyelmen kívül õket.
- Hol is van az a magazin, amit vettél, drága barátosném? - szerencsétlennek most átkutatom mindenét. Habár, az nem sok, mert csak a pulcsiját és az ülését tudom átnézni, na meg a párnát, amit kapott.
- Á! Meg vagy! – diadalittas arckifejezéssel veszem fel a két ülés között lévõ papírkupacot.
Unottan lapozgatom az újságot, amiben más nem szerepel csak csupa pletyka. Hmm, Avril férjhez ment. Mégis milyen régi ez az újság, hogy még csak most írják le benne? Persze, ez is leginkább azzal van elfoglalva, hogy csupa fekete volt, a ruhája, a csokra... Hát Istenem, ízlések és pofonok. Õ legalább mert egyedi lenni és változtatni a hagyományokon. Nem értem, miért kell más magánszférájában kutakodni, és ez a körülöttem lévõ fiatalabb egyénekre is vonatkozik.
Olvasás közben, egyre inkább kezdek kételkedni magamban, hogy nem csináltam e valami butaságot. Lehet, hogy csak annyiban kellett volna hagynom a dolgot. Megrázom a fejem. Nehogy már! Hisz’ neki kéne példát mutatnia, õ a híresség, õ lesz a példaképe sok embernek, vagy már az is. Csak annyit kellett volna tennie, hogy feláll és elmegy, ha mást nem is. Viszont, ha tudom, hogy nekem van igazam, akkor mégis, miért rágódom ezen? Azt is tudom, hogy leginkább a keserûségem mondatta velem azokat a szavakat, mert nem akartam még egy kedvencben csalódni, hogy a kamerák kereszttüzében édes, kedvesen bájolognak, a való életben meg ennek a képnek a teljes ellentétei.
Még mindig érzem a hátamba fúródó éles pillantásokat, de lehet, hogy már csak beképzelem. Óvatosan felnézek az újságból, körbekémlelek, ki az, aki még mindig velem van elfoglalva. Nos, igen vannak egy páran. Az istenit! Most már elegem van! Mérgesen csapom le az újságot a mellettem lévõ üres székbe. Oda szólok a mellettem lévõ sorban ülõ lánynak.
- Komolyan, most mi bajod van?
Nem szól semmit, csak mérgesen összehúzza a szemét, majd a kezében lévõ könyv felé fordul, magában motyogva.
Felállok a helyemrõl és a WC felé indulok. Magamban rengetegszer átfutottam már a szituációt, mégis, nem igazán változtatnék semmit, ha újrajátszhatnám. De azért egy pofonért viszket a tenyerem. Persze, ha most összefutnék Vele, tuti lefagynék.
Alig húzom el a függönyt, ami elválasztja a teret, két alak robog el elõttem. Ezek is jól szórakoznak a gépen, de nem igazán foglalkozom velük, helyette belépek a mosdóba. Mondanom se kell, hogy nem valami nagy. Alig férek el egyedül benne. Egy kicsit felfrissítem az arcomat, jó hideg vízben megmosom. Arcomról még csöpög a víz, ahogy felnézek az elõttem lévõ tükörbe, kezemmel a mosdón támaszkodva. Próbálom egy kicsit összeszedni a gondolataimat.
Újra szétnézek az aprócska térben, ám ekkor bevillan valami. Vivien nem ide jött? De akkor hol van? Most, hogy jobban belegondolok, az a lány nagyon hasonlított rá, aki elment elõttem, vagyis csak annyit láttam, hogy világos haja van.
Elindulok abba az irányba, amerre mentek és az elsõ osztálynál lyukadok ki. Óvatosan bekukucskálok, résnyire széthúzva a függönyt. Elsõnek nem látok ismerõs arcot, de utána rátalálok egy szõke hajkoronára. Háttal áll nekem, de a ruhái alapján biztos vagyok benne, hogy Viv az. Aztán meglátom kikkel van.
- Ez meg… – a hangom majdnem átment sikításba, így gyorsan a szám elé tettem a kezem, picit jobban elbújva a függöny mögött, nehogy meghalljanak vagy meglássanak. Még így is kaptam néhány megrovó pillantást és lepisszegést. Ezt már megszoktam a mai nap folyamán.
Nem igazán értem, mi folyik itt és mégis hogyan került ide. Lehet, jobb lenne, ha közelebb mennék? Ahogy ezen morfondírozok, észreveszem, hogy Vivien lassan meghajol a srácok felé, és elindul. Úristen, mit mondjak, ha meglát? Én csak véletlen kerültem ide. hirtelen semmi jó kifogás nem jut az eszembe. Ekkor visszafordul, és ujjal mutogatva mond valamit. Itt a megfelelõ alkalom, hogy szépen csendben visszaosonjak a helyemre, mintha mi se történt volna.
Szinte futva teszem meg a távot és behuppanok az ülésemre. Az újságot ismételten elkobozva. Hmm, „Megfizethetõ árú ruhákat dobnak piacra az Olsen lányok”. Nahát, mik vannak?!
- Itt vagyok. – huppan be mellém. - Még gyógyszert is sikerült szereznem a fejfájásomra.
- Mm, rendben – ez az értelmes válaszok netovábbja. Minek a gyógyszer? Nem WC-n volt? Habár mintha valami fejfájást említett volna…
- Van valami érdekes abban az újságban? Úgy bele vagy bújva – hajol hozzám közelebb.
- Csak gondoltam, átnyálazom, mire visszajössz. A pletykák amúgy se nagyon tudnak lekötni – felé nyújtom az újságot. El is veszi. – Mi történt veled? Mi az a dudor a fejeden? – Elég szépen piroslik.
- Á, csak leütöttek a WC ajtóval, de semmi komoly. Na, nézzük azokat a megfizethetõ darabokat…
~.~.~
- Végre! Hosszú volt ez az út – nyújtózom ki, amint biztos talajt érzek a lábam alatt. Azt hittem, sose száll már le a repülõ, nem gondoltam, hogy eltarthat több mint 14 óráig az út. Minden tagom elgémberedett. –A gép se zuhant le! – Örülök a fejemnek.
- Na, most merre?
Ránézek Vivre. A bõröndjén csücsül, kezében a térkép, amit összevissza forgat. Látszólag azt se tudja, hogy kell tartani. – Aj, feladom! – ledobja a földre. Elõveszi a telefonját és azt kezdi nyomkodni.
- Várj, hadd nézzem – guggolok le elé, hogy felvegyem a térképet és tanulmányozhassam. Kevés sikerrel, hisz’ ahogy körbenézek, sehol nem találom ezt az utcát.
~.~.~
Már kb egy órája megyünk, de még mindig nem vagyunk sehol. Körülöttem hatalmas épületek sokasága. Amikor eltévedtünk a belvárosban, az még elfogadható, hisz’ olyan sok egyforma épület van ott, hogy volt olyan, ami mellett 3-szor is elmentünk. Aztán az egyik öreg néninek megesett rajtunk a szíve és megkérdezte, hogy segíthet e nekünk. Jobban mondva próbálta elmutogatni, olyan aranyos volt! Így együtt szerencsétlenkedtünk, majd oda jött egy fiatal lány is, aki már angolul próbált nekünk segíteni, és így már nem kellett activity-t játszanunk, de hogy keringtünk a körforgalomban fél órát, kocsi nélkül, arról fogalmam sincs.
- Ez volt a negyedik busz, amirõl leszálltunk. Miféle GPS-ed van neked? – Elegem van! Már fáj a lábam is és a bõrönd sem könnyû!
- Pedig itt kell lennie valahol… - tovább bütyköli telefonját. Körbe nézek, azon az útszakaszon, ahol vagyunk. Ugyan olyan, mint a többi út. Járda, fasorral elválasztva az úttesttõl.
Ami a leginkább feltûnik, hogy nincs szemét. Szép rendezett minden. A házak is, hiába vannak régebbi és modernebb épületek egymás mellett, nem tûnik ki egyik se a sorból. Az egyik házon azonban elidõzök. Oldalra döntöm a fejem.
- Mit is mondtál, hogy néz ki? Ilyen régebbi típusú ház, emeletes és barnára van festve?
- Igen, pontosan, látod valahol?
- Ott, az utca végén – karommal a helyes irányba mutatok.
Megragadjuk a bõröndjeinket, magunk után húzva elindulunk a ház felé.
Az épület egy kétszintes, sima emeletes háznak nézett ki kívülrõl. Az ajtó enyhén nyikorogva nyílt, ahogy beléptünk. Rögtön mellette volt a pult, ahol egy középkorú nõ állt. Haja abban a tipikus kontyba felkötve. Nem volt sokkal magasabb nálam.
- *Jó napot! Beszél angolul?* - Kérdeztem reménykedve.
- *Igen, segíthetek valamiben?*
- *Szobát foglaltunk „VivienV” néven* - veszi át a szót barátnõm.
- *Egy pillanat, utána nézek. Ó, igen, „ VivienV.” Ha ezt a lapot aláírják, akkor már adom is a kulcsokat és meg is mutatom a szobát.*
- *Remek. Köszönjük.* - Elvégeztük a formalitásokat és már roboghattunk is a szoba felé, ami 3 hétig fog otthonunkként üzemelni.
A szoba az elsõ emeleten volt, és a 15-ös szám tartozott hozzá. Belülrõl szinte észre se lehetett venni, hogy Ázsiában vagyunk. Berendezésileg nem volt nagy eltérés egy európai albérlettõl.
Az ajtóval szemben volt két nagy ablak, az egyik alatt egy asztal, székekkel. Jobbra pedig volt a két ágy és egy kisszekrény közöttük. Az ággyal szemben volt két szekrény, és a két szekrény között volt a tévé egy komódon. A bejárati ajtótól balra volt még két ajtó. Az egyik a fürdõt rejtette, a másik egy kis fõzõfülkét, ahol csak egy gáztûzhely, egy hûtõ és egy mosogató fért el, olyan picike volt.
- *Akkor én mennék, ha bármi gondjuk lenne, lent megtalálnak* - enyhén meghajolt elõttünk, amit mi viszonoztunk majd kiment, bezárva maga után az ajtót.
- Na? Mit szólsz a szobához? Vagy inkább egy kisebb házhoz – kérdeztem barátnõm felé fordulva.
- Szerintem elég praktikus, hogy azért van egy kis fõzõfülkénk is, így nem kell mindig gyorséttermekben vagy kávézókban ennünk – szólt ki a kis konyhánk ajtajából.
- Igen, ez igaz. És a szoba is, viszonylag elég tágas és tiszta – elindulok a kiszemelt ágyamhoz, ami a másik ablak alatt volt, a falhoz tolva. - Nézd mit találtam! – Összehajtogatva egy paraván volt a falnak támasztva.
- De jó! – Vidul fel. – Biztos ahhoz van, hogy ne lássanak rá rögtön az ágyra, ha bejönnek.
- Vagy szimplán csak azért, hogy átöltözz. Nézd, kettõ van belõle!
- Szerencsére sikerült úgy vaktában választanom, hogy nem kellett eljönni megnézni a helyet. És árban is elég jó – helyeslõen bólintottam.
- Na, pakoljunk ki! Stipi-stopi, enyém ez az ágy! - dobom rá a bõröndöm és a táskámat. - Meg a vele szemben lévõ szekrényt választom – rohanok át a szekrényhez.
- Köszi, hogy én is választhattam.- Durcáskodik barátnõm. Karjait keresztbe teszi mellkasa elõtt és összehúzott szemekkel néz rám. Nem hat meg.
- Nincs mit! – Vigyorgok rá. - Vagy szeretnél választani? - Teszem fel költõi kérdésem. Rám néz, arca felvidul és egy gonosz mosoly jelenik meg rajta. Ajjaj, rosszat sejtek.
- Még szép, hogy szeretnék! - Vigyorog rám. - Kérem az ablak felõli ágyat!
- Nem adom! Az enyém! - Tüntetõleg végig fekszem az ágyon, végtagjaimat a négy égtáj felé kinyújtva, hogy lássa, nincs egy csepp hely se. Nem riad meg barátnõm, arca gondolkodóvá válik.
- Akkor nincs más választásom - Sóhajt egy nagyot.
Arcom érthetetlenséget tükröz. Mint egy nagy macska, aki kiszemelte a prédáját, olyan lassan közelít felém.
- Mit akarsz csinálni? - Nem szól egy szót se. Megállt felettem, úgy nézett le rám. Végképp elvesztettem a fonalat. Most mi van? Majd egy hirtelen mozdulattal elkezdett csiklandozni.
- Ne, kérlek! Hagyd abba! - már folyt a könnyem is, úgy nevettem, de nem kegyelmezett.
Utáltam, ha csiklandoztak és ezt nagyon jól tudta. Mikor már majdnem lelökött az ágyról, akkor már meglengettem a fehér zászlót.
- Rendben! Rendben, tiéd lehet ez az ágy. - Ahogy ezt meghallotta, egy pillanatra abba hagyta a kínzásomat. Azt hittem, kifújhatom magam, de a következõ percben már a földön találtam magam.
- Hé! - Méltatlankodtam. Viv felhúzta egyik szemöldökét, de még mindig hatalmas mosoly volt az arcán. – Én nyertem! - Feladtam a harcot. Kifárasztott a csikizéssel.
Felálltam és oda vittem a szekrényhez a bõröndömet és elkezdtem kipakolni a cuccaimat.
A ruhák bepakolása közben igazán szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek Dél-Koreában, és hogy ilyen szép, kis házat tudtunk kifogni. Most úgy érzem, hogy bármi sikerülhet. Annyira boldog vagyok! Ezt az örömömet persze, már csak azzal lehetne fokozni, ha összetalálkoznánk a kedvencünkkel, Kim Hyun Joonggal, aki elég erõsen befolyásolta a döntésünket, hogy ide jöjjünk.
A táska alján megtalálom a saját térképemet is, ahol be vannak jelölve azok a helyek, ahol akár még meg is fordulhat. Most kijelentem, hogy nem kutakodtam utána betegesen! De hát az az ember, aki keres, talál is. Na meg, ezeknek a helyeknek az értékelése is igazán jó volt.
- Fúúúj! - jött egy hangos sikoly a konyha felõl - majd Viv rohant be a szobába, mint aki szellemet látott.
- Veled meg mi történt? – nézek rá hatalmasra tágult szemekkel.
- Ez undorító! A konyhában éreztem valami furcsa szagot, majd kinyitottam a hûtõszekrényt, és van benne valami mócsing, amiben kis kukacok mozognak! Úgy hogy ennyit a tisztaságról! Úgy tûnik elõbb csinálnunk kéne egy alapos takarítást, mert abba a hûtõbe nem rakhatunk semmit! Vagy kénytelenek leszünk kizárólag instant leveseken élni, míg itt vagyunk!
- Jó, akkor irány egy kis bolt, ahol beszerezhetjük a tisztítószereket!
- Még ki sem pakoltunk rendesen, de már most problémák adódtak, izgalmas napoknak nézünk elébe, úgy érzem!
- Ez még nem olyan nagy dolog. Egy kis takarítás az egész - jegyzem meg, majd kinézek az ablakon. - Hé, Viv, ne nézzük meg késõbb a térképen bejelölt helyeket is? - Fordulok felé - Azért egy kicsit jó lenne kiismerni erre magunkat. Ma csak ezen a környéken, mert azért már lassan esteledik. Közben pedig kereshetünk egy boltot is, hogy a fõbb dolgokat beszerezzük.
- Nem rossz ötlet. – Rögtön beleegyezik. – Szerintem akár mehetünk most is, a ruhákat késõbb is ki tudjuk pakolni.
Ismételten bólintok egyet, majd felállok, és a táskámért indulok. Viv is elkészül.
Együtt vágunk neki az elsõ utunknak, ami most még csak a tömb megkerülése lesz és egy bolt felkutatása.
Gondosan bezárjuk az ajtónkat, én pedig izgatottan lépkedek a lépcsõfokokon. Azt hiszem, hogy ez a kiruccanás még akkor is jól fog sikerülni, ha nem találkozunk egy hírességgel se!
Persze, ennek az ellenkezõjéért mindent elkövetünk majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése